MesekönyvKacor királyEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé. A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg: - Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség? - Én vagyok a Kacor király! - Kacor király? Soha hírét nem hallottam! - Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam. Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik. A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl. - Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam." Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen? - Járok egyet, mert nagyon unatkozom. - Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! - Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé. - Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak. - Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket. Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik. - Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! - Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre. - Az már más! Várj egy kicsit. Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova. - Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek! A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott. Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát. - Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram. S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket. A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták. - Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda. Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra! Elröppent ijedtében a varjú is. Még most is mennek, ha meg nem álltak. Ugrás a lap tetejére!Nyakigláb, csupaháj meg málészájVolt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből! Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki: - Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle! Elfogadod? - Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el! Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki: - Teríts, teríts, asztalkám! Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort. De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna! Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé. Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki. - No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig! Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy "Teríts, teríts, asztalkám!", de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot. Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta. - Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: "Tüsszents, tüsszents, csacsikám!" - s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod? - Egy ilyen jószágot? Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki: - Tüsszents, tüsszents, csacsikám! A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal. Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték. Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt. Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg: - Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: "Ki a zsákból, furkócskám!" - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz. Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta: - Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost! A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni: - Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam! Málészáj csak nagyot nézett. - Mit lopott el kend az én bátyáimtól? - Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat! De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj: - Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba! A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak. Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett. Ugrás a lap tetejére!A kiskondásHol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak. Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg. - No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel! Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult. Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska. - Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna. Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy. - No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen! Azt mondja a két fehér galamb: - Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj! Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel. Avval ment tovább. Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát. - No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek! Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót. - Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad! A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát! Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Össze¬kotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar. Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal. Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki: - Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat! Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe. Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza. Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot: - No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket! Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszolgálják még a jóságát. - Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen! Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment. De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz. Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz. A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta: - Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt? Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának. - Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni. A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta: - Majd lesz valahogy! Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot. Adtak neki annyit, amennyi belefért. Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni. Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják: - Gyere, rögtön elviszünk! A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé. Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott: - Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett! Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába. Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával. A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet. Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán. - Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből! Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is. Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe. Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg! De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről. - Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon! Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött. Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt. Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki: - Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom. Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak. Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi. Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja! - No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá! - Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod! Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást. Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott. A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást. Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt. - Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól! Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek. A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak. Ugrás a lap tetejére!A kis gömböcVolt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának: - Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg. Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki: - Hamm, mindjárt bekaplak - S nem tréfált, hanem igazán bekapta. Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának: - Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt. Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki: - Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak! Azzal szépen bekapta. Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának: - Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik. Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc: - Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak! S bekapta azt is. Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc: - Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki. Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc: - Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre. Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta. Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki: - Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve. Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna! Ugrás a lap tetejére!Toppantó királykisasszonyHetvenhét mesebeli ország királylányai között a legszebb volt Toppantó királykisasszony. Haja fényesebb a selyemnél, szeme kékebb, mint a májusi ég, és arcocskája bársonyosabb az árvácska-sziromnál. De jaj! mégis mindenki menekült a közeléből, mert a szépséges királykisasszony valóságos méregzsák volt! Ha valami nem tetszett neki, vagy nem a szeszélye szerint történt, nyomban toporzékolni kezdett. Akkorákat toppantott haragjában, hogy csak úgy porzott a palota szép, piros szőnyege a lába alatt. Ez a mérges királykisasszony annyit toporzékolt, hogy mindennap elszaggatott egy pár aranyhímes cipellőt. Az öreg király naponta új cipőt csináltathatott a lányának. Bizony, ez drága mulatság volt, és a királyi kincsesláda tartalma kezdett apadni ... A királykisasszonyt pedig nem bírták leszoktatni a sok toppantásról. Olyan mérges, csúnya természete volt, hogy csak úgy szikrázott a két szeme! Végül a király kidoboltatta az országban, hogy feleségül veheti a lányát az, aki olyan cipőt készít neki, amelyet nem bír elszaggatni. Várták a palota kapujában, hogy majdcsak jön valaki, de bizony nem jött senki, mert mindenki jobban félt a mérges Toppantó királykisasszonytól, semhogy feleségül kívánta volna venni. Akkor a király kihirdette, hogy országa felét odaadja annak, aki elhozza Toppantónak az elszakíthatatlan cipellőt. Ez már jobban tetszett az embereknek, és a merész vállalkozók kezdtek tódulni a palotába. Jöttek hercegek, vitézek, szerencsét próbáló vándorlegények, és mind szebbnél szebb cipőket hoztak. Vargák, csizmadiák, valamennyien megpróbálták megvarrni a legszebb és legerősebb topánkát, de alig húzta fel azokat a királykisasszony, mindjárt toppantani kezdett, és egy nap leforgása alatt mindegyiket ronggyá toporzékolta. Meghallotta az esetet egy szegény kis suszterinas. Törte kicsit a fejét, azután fogta magát s beállított a palotába. - Mit keresel itt, te Csiriz Berci? - förmedt rá az udvarmester. - Bíz' én mértéket akarok venni a királykisasszony lábáról! Akkor aztán készítek neki olyan cipőt, hogy örök életére leszokik a toporzékolásról. - Elmenj innét, inci-finci suszterinas! - háborodott fel az udvarmester. - Nagyobb legények is pórul jártak már itt! Hanem a király meghallotta Csiriz Berci szavait, és nem engedte elzavarni. - Gyere csak, fiam! Hátha éppen te tudsz segíteni rajtunk. A királykisasszony durcásan nyújtotta oda a lábát a suszterinasnak. Az alaposan megméricskélte, majd hátat fordított és hazament. Rá sem pillantott a királykisasszonyra! No, a Toppantó királykisasszony annál jobban megnézte a suszterinast, és lángoló orcával vette észre, hogy az ormótlan csirizes kötény mögött milyen deli, barna legényke rejtőzik. A suszterinas pedig munkához látott, és három nap, három éj alatt gyönyörű cipellőt varrt, sündisznó bőréből - de úgy ám, hogy a tüskék belül voltak. Kívülről nem is lehetett látni a turpisságot! Nem vette észre a királykisasszony sem, mert az bizony egyre csak a Csiriz Berci fekete szemét bámulta, amikor eléje állt. - Engedd meg, hogy lábadra adjam az elszakíthatatlan cipőt, szép királykisasszony! - szólt Berci, és már húzta is fel neki a topánkákat, jó erős csattal rá is csatolta a bokájára. Toppantó királykisasszony lépett egyet a szép, új cipőben, és nagyot sikoltott: - Hiszen ez szúr! Vedd le hamar! - Nem veszem én! - nézett rá hetykén Csiriz Berci. Ezt szaggasd el, ha bírod! Mérges lett a királykisasszony, és toporzékolni akart, de nem bírt ám, mert a tüskék beleszúrtak a talpába. Haragjában a cipő csatját is hiába tépte, mert az olyan furfangos szerkezet volt, hagy csak a kis suszterinas tudta kikapcsolni. Kénytelen-kelletlen viselnie kellett hát a sündisznóbőr cipőt. Az öreg király elfordult, úgy mosolygott nagyokat a bajusza alatt. Toppantó királykisasszony sírt mérgében, de aznap egyetlenegyet sem toppantott. Másnap már égett, fájt a lába a cipőben. Üzent a suszterinasnak, hogy vegye le - az meg visszaüzent, hogy még ráér. Harmadnap megint üzent neki a királykisasszony, hogy ha nem veszi le a lábáról a sündisznóbőr cipőt, hát úgy megharagszik, hogy leütteti a fejét. Csiriz Berci azt válaszolta, hogy akkor a királykisasszony szép lábát is le kell vágni, mert nem lesz, aki megszabadítsa a tüskés lábbelitől, és a tüskék beledagadnak a rózsaszínű talpába. Látta már a királykisasszony, hogy méreggel nem megy semmire. Negyednapra szépen megszelídült, és aranyhintaján maga ment el a suszterinasért. Rámosolygott, mint a tavaszi napsugár, és szép szóval kérte, hogy húzza le a cipőjét, mert ő soha többé nem fog toporzékolni. Több se kellett Csiriz Bercinek! Nyomban letérdelt a királykisasszony elé, kikapcsolta a csatokat és így szólt: - Most már látom, hogy megváltoztál, és nem vagy többé kiállhatatlan, mérges királykisasszony! A királykisasszony pedig lerúgta a szúrós cipellőket, és örömében mezítláb kezdett táncolni. Odaérkezett addigra az öreg király is. Úgy örült, hogy még a korona is ugrált a feje tetején! Megölelte Csiriz Bercit és így szólt: - Édes fiam, tiéd a fél országom, de még a másik felét is szívesen néked adnám! - Felséges királyom, nem kell nékem egy talpalatnyi sem az országodból - felelte a suszterinas -, csak Toppantó királykisasszonyt add hozzám feleségül! Úgy is történt, mert a királykisasszony abban a szempillantásban megcsókolta Csiriz Bercit, akit azután szép ruhába öltöztettek, és olyan daliás vőlegény lett belőle, hogy mindenkinek megakadt a szeme rajta. Kivilágos-kivirradtig tartott a nagy lakodalom. A sündisznó-cipőt pedig kitették egy fényes kirakatba, és ha akadt olyan kislány abban az országban, aki mérgesen toporzékolni akart, hát elég volt rápillantania, és mindjárt elment a kedve tőle. Ugrás a lap tetejére!Az ezüsthegedűA rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le csodakék szemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát: - Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit? - Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ... A szél bámulatában leült egy fodorka levelére. - Micsoda hegedű! - sóhajtotta. - Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek! A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt: - Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke! - Próbát? - Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy. A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyík-gyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hogy mi lesz. A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszép-kör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna. - Ki mást illetne, ha nem engem?! - kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott. Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni. - Nem úgy kell azt csinálni! - tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedett, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte. - Fajankók vagytok valamennyien! - szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. - Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját! - Sajnálom, te sem vagy az igazi - felelte a tündér. - Mit ér egy hegedű, ha néma? ... Lássuk a következőket! Nos, azok jöttek, egyre többen. Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt: - Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét! A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel. A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele - jaj, még majd elejti! ... A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorú-an bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt. Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott: "Brekk-brekk, add csak nékem, dalom vele hadd kísérjem!" - Soha! villant haragosat a tündér szeme. Akkor inkább törjön porrá, szakadjon el minden húrja! Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította. Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! ... De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt. Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy kis kaviccsal kiegyengette. - Kipróbálom! - gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta. - Cip-cirip! Cip-cirip! - zengett a nóta. A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kezdett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen? A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt. A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér: - Ki játszik az én ezüsthegedűmön? Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán. - Kérem szépen ... Bocsánatot kérek ... - dadogta -, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok. - Csodálatos kis hegedűs vagy! - hajolt le hozzá a tündér. - És nem kell visszaadnod a hegedűt, legyen a tiéd, örökre! - Az enyém? - ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba. - Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted - felelte a tündér. - Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol. - Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem ... - mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített: "Cip-cirip, cip-cirip, ezüsthegedűcske, merre van, hová bújt cigányod a fűbe? Cip-cirip, nem baj az, ha őt sose látod, csak a dal tegye még szebbé a világot!" A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok. Ugrás a lap tetejére! |
POWERED BY: www.oroszgabi.hu |